Mi történt eddig?

Megint jó hosszú időt hagytam ki a blogolásban. 

Az élet fura. Elképzelünk valamit, és még ha meg is valósul, teljesen másképp, mint gondoltuk volna. Valahogy így voltam én is. Az előző tanévben nem volt rendes munkaviszonyom, kipróbáltam, milyen szabadúszónak lenni. Magántanítványokat fogadtam, mellette nekiálltam a doktori kutatásomnak. Viszont zavart az anyagi bizonytalanság és kiszolgáltatottság, ezért még a nyáron elfogadtam egy félállást, amivel megkerestek. Nem az igazán nekem való munkakör, iroda, ETR... de több előnye is volt: remek munkatársak, jó környezet. Ekkor rájöttem, hogy azért nem olyan rossz az, ha havonta fix összeget keresek, még ha keveset is, így kerestem egy másik félállást egy zeneiskolában. Ekkor hirtelen felajánlottak egy olyan munkát, amire már vágytam egy ideje, lehetőséget kaptam egyetemen tanítani. Felmondtam az első munkahelyemen, maradt kettő, mindegyikre nagyon sokat kell készülni, felemésztik minden időmet és ugyan fix összeget megkeresek, de ez nagyon kevés. A legnagyobb bajom, hogy egyszerűen semmire nincs időm. A rajzolás meg a barátok még csak hagyján, de hónapok óta nem volt énekórám, ráadásul nyár óta a doktori kutatás is áll. A zeneiskolában nagyjából úgy tekintik, mintha teljes állásban dolgoznék ott, rengeteg időt töltök benn. Ami kárpótol, hogy nagyon jó fej tanítványaim vannak, akiket öröm tanítani. Az egyetemi tanítást nagyon szeretem, igazi kihívást jelent.

De úgy összességében: eddig sok időm volt és semmi pénzem, most semmi időm és semmi pénzem.

Szóval, gondolkodom a jövőn. Nem, nem tervezek külföldre menni, a kalandvágy még itthon tart. :) De le kellene doktorálni és ahhoz bizony kell idő!

Kalandok Budapesten

Ez a blog pont arról szól, hogy micsoda izgalmas, kalandos élete lehet a bátor itthon maradónak. Hát, íme egy igaz történet a mai estémről.

Ma leesett egy óriási eső, viharral, ahogy kell. Természetesen ilyenkor az egész város megbénul, minden beázik, stb... Így volt ez most is.

Miután fél órát csöveztem a Corvinnál az árkádok alatt, végül nagy bátran elindultam a metróba. A tervem az volt, hogy elmegyek a Keletibe, kiveszem a csomagmegőrzőből a táskát, amiben anyu kaját hagyott nekem, valahova leülök és várom, amíg csitul az eső. A Deáknál már voltak komplikációk. Áramszünet és elromlott az összes mozgólépcső. Valahogy eljutottam a Keletibe, ahol csak az egyik kijárat működött. Ahogy haladtam a pályaudvar felé a csomagomért, lavírozva a menekültek között, egyre jobban folyt felém a víz, míg végül azt láttam, hogy a lépcsőn, amin nekem föl kellene mennem, komoly vízesés alakult ki. Nem akartam rajta átvágni, féltettem a balerinacipőmet. És bár szívesen mászkálok mezítláb, de ezt most nem vállaltam. Hát, gondoltam, várok, van időm, rám nem vár senki. Megálltam egy oszlopnak dőlve, és babráltam a telefonommal, míg le nem merült. Majd unalmamban kotorásztam a táskámban, de se egy könyv, se a sudokum, se semmi nem volt nálam, csak egy bubifújó. Hát, fújtam buborékokat, amik messze szálltak az emberek feje fölött. Valószínűleg a legtöbben hülyének néztek, én pedig remekül szórakoztam.

Odalépett egy férfi, aki még nálam is furcsábban beszéli az angolt. Odatartottam a bubifújómat, hogy ő is belefújhasson. Beszédbe elegyedtünk. Eleinte nehezen birkóztam a gátlásaimmal, amit anno avatott angoltanáraim gondosan ültettek el bennem (Esztit kivéve, ő jól tanított, csak sajnos rövid ideig), de aztán, mivel semmi vesztenivalóm nem volt, bátran visszakérdeztem, ha nem értettem valamit, és, ha rosszul is, de mondtam, amit akartam. Róla kiderült, hogy pakisztáni, élt Görögországban és Németországban is, oda szeretne visszamenni, de most itt van... A beszélgetés első percétől éreztem, hogy leginkább fel akar szedni, de a közeledését határozottan és alpári angolomhoz képest humorosan visszautasítottam. Fújtuk a buborékokat, mesélt, kérdezett, beszélgettünk. Mindenáron azt akarta, hogy igyunk meg együtt egy kávét ma vagy holnap. Majd szóba került, hogy szeretek énekelni, így a közös kávézást az én indítványomra sikerült kiváltani azzal, hogy énekelt nekem egy pakisztáni dalt, én pedig neki egy magyar népdalt. Ki gondolta, hogy egyszer a "Magos kősziklának" szövegét próbálom angolul elmagyarázni egy pakisztáni férfinak. 

Közben apadt a vízesés, úgyhogy elköszöntem, neki adtam a bubifújómat és végül mezítláb gázoltam a bokáig érő vízben. A csomagomat nem sikerült kivennem, mivel a területet lezárták és életveszélyessé nyilvánították.

Arckönyv helyett hagyományos könyv

Nem arról van szó, hogy nem használom a facebookot, de egy huszárvágással leszedtem a telefonomról. Úgy tapasztaltam mostanában, hogy egyszerűen túl sokat lógok rajta tömegközlekedés közben, sőt, néha akkor is, amikor valaki offline emberre kellene figyelnem, aki ott van a társaságomban. Hiába, függőséget okoz. Egy napra inaktiváltam magam - az utóbbi idők legbékésebb napja volt, még úgy is, hogy mindenki aggódott értem miatta. Ebből is látszik, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítunk neki.

Most már kb 2 hete, hogy ezt a lépést megtettem, és a következőkről tudok beszámolni:

Ez idő alatt kiolvastam egy könyvet BKV-zás közben, elkezdtem Sudokuzni és Set-et játszani. Tudom, nem nagy valami, de aktívabb és értelmesebb tevékenység, mint a facebookon lógni, legalább fejleszti a logikát. Amikor gép előtt vagyok, akkor sincs olyan nagy ingerenciám arra, hogy a facebookot "lapozgassam". Azért néha reflexszerűen a metrón a telefonom után nyúlok, különösen, ha éppen nincs nálam egy könyv. Apropó, meg is kell terveznem, hogy miket fogok olvasni és beszerezni könyveket... 

További előny, hogy a telefonom aksija kb 2x tovább bírja, mint eddig. Pedig néha még zenét is hallgatok rajta.

És összességében: nyugodtabb vagyok. Rájöttem, a telefonos facebookozás egyszerűen leszedál, bezárja a receptoraimat a valódi dolgok előtt. Persze, több dologra hasznos, de ha már a hasznos és a haszontalan 5% : 95% arányban van, akkor ideje megszabadulni tőle. 

Talán veszteségnek számít, hogy néhány dologról később értesülök. Ezek ilyen fontosságok pl: ki lájkolta a legutóbbi blogbejegyzésemet; milyen volt a nagy vihar képekben; mi újság a melegekkel és a bevándorlókkal, illetve ki mit gondol róluk. Hogy veszteség-e mindezekről csak órákkal később tudomást szerezni? Ugyan...

Add le a felesleget! Fogyókúrás terv minden testalkatra

Miért cipelsz magadon a kelleténél többet? Szabadulj meg a feleslegtől:

Irigység
Aggodalom
Versengés
Önvád
Harag
Önteltség
Bizalmatlanság
A múlt árnyai
Félelem a jövőtől

Életmódváltás lépésről lépésre 1.

Rájöttem, hogy nagy valószínűséggel szénhidrátfüggő vagyok. A szervezetem szinte követeli a péksüteményeket. Csak az a baj, hogy a legtöbb valójában értéktelen, alig van benne hasznos tápanyag. És persze hizlal. Hogy az egyéb egészségkárosító oldalairól ne beszéljünk.

Lényeg a lényeg, úgy döntöttem, változtatok. Apró dolgokat, kis lépésenként.

Az első változtatásom: igyekszem minden nap egészen délig csak gyümölcsöket enni. Aztán déltől nincs megkötés. Ez szerintem abszolút tartható, egyetlen dologra kell figyelni. Bár nehéz megállni a délelőttöt szénhidrát nélkül, de délután már bármit szabad. Ez csak egy kezdeti lépés, lesz majd több is.

Ki vagyok én?

Ma villant belém egy gondolat.

Akik jobban ismernek, tudják, hogy új munkám van. Igazából sok jót tudok elmondani róla: rugalmas munkaidő, szuper kollégák, maga a munka sem vészesen nehéz, DE nem az, amit szeretnék csinálni. Ha megkérdezik, ki vagyok, mi vagyok, akkor nem ügyintéző a válaszom. Nem vagyok ezzel azonos. Ennek ellenére igyekszem jól és lelkiismeretesen csinálni, vannak pillanatok, amikor még élvezem is, de nem én vagyok.

De akkor ki is vagyok én? Sok mindent lehetne mondani, de minél rövidebben fogalmazom meg, annál inkább benne lesz a lényeg. Egy szóra nem vállalkozom, de talán egy mondatban megpróbálom:

Juhász Zsuzsa vagyok, Édesapám, Édesanyám és Isten gyermeke, a Kedvesem kedvese, szívvel-lélekkel zenész, karvezető, zenetanár, zenetörténész, szoprán, amatőr kreatívkodó.

Nagyon szeretném kommentben olvasni, hogy Te ki vagy, egy mondatban! Írd le nekem!

Szép napot! :)

Honnan tudod, hogy súlyosan grafomán vagy?

1. Két kezeden sem tudod megszámolni, hány blogod van. Van egy régi, az első, amit nem használsz már. Van egy az általános életbölcsességeknek. Egy az irodalmi alkotásoknak. Két-három egészséges életmódról szóló. Két-három párkapcsolati és életvezetési. Két kreatív. Egy a kulturális élményeknek. És végül három, csupán vésztartaléknak. Hiszen olykor eszedbe jut egy jó blognév, amiről valamikor írhatnál, és le kell foglalni, nehogy elhappolják.

2. Bosszankodsz, amikor a 23. blogodnak tervezett név már foglalt.

3. Offline is van írnivalód. Van ugyanis egy általános naplód. Egy speciális könyv a hálának és az elhatározásoknak. Egy notesz az általános világmegváltó ötleteknek és a bevásárlólistáknak. Egy jegyzetfüzet a kutatási témához. Egy jegyzetfüzet a tanításhoz. Egy jegyzetfüzet a munkahelyen. Persze mindegyikbe külön tollal írsz.

4. Mindig pontosan lejegyzeteled, mettől meddig vagy a munkahelyeden és mit csinálsz pontosan.

5. Mindig van nálad négyféle szövegkiemelő, szükség esetére.

6. A naplódat és a világmegváltó noteszedet MINDIG magadnál hordod, hisz bármikor történhet valami, amit le kell írni.

7. Használod a telefonodon a jegyzet funkciót. Mi több, dugig van bejegyzésekkel.

8. Az íróasztalod tele van cetlikkel és post it-ekkel, amikre fontos dolgokat írtál.

9. Van a tableteden legalább három befejezetlen novellád. A gépeden legalább harminc.

10. Nekiállsz este 11 után megírni ezt a blogbejegyzést.

Na, jó éjt! :)

Hálakönyv és naplóírás

Néhány hónapja, talán a női konferencián hallottam, hogy mennyire hasznos minden nap összeírni legalább öt dolgot, amiért aznap hálás vagyok. Akkor el is határoztam, hogy veszek egy kis noteszt, hogy legyen mibe felírnom. Teltek a napok-hetek, és valahogy elmaradt ez a dolog, pedig többször gondoltam rá, hogy milyen jó lenne, végül el is felejtettem.

Aztán múlt héten Anna barátnőmtől kaptam egy csodaszép cicás naplót. Ahogy vittem haza, nézegettem a pazar színeit és a cuki cicákat rajta, és azon gondolkodtam, vajon mit is fogok beleírni. Egy naplóm már van, ami szintén szép és nagyon szeretem, de abba is régen írtam. Aztán ahogy hazaértem, kinyitottam a naplót, hogy jobban szemügyre vegyem, és örömmel láttam, hogy Anna írt az első oldalára. Azt a címet adta neki, hogy "Hálakönyv". Hát, ezzel itt eldőlt a dolog. Gyorsan vettem hozzá egy színben passzoló (sötétkék) tűfilcet - mert egy különleges könyvbe szeretek mindig ugyanazzal a szépen író tollal írni -, és azóta szinte minden este írok bele egy listát, hogy mi mindenért vagyok hálás. De nem elégedtem meg ennyivel. Ebbe a könyvbe írom a legfontosabb elhatározásaimat is azzal együtt, hogy milyen eredményt várok az erőfeszítéseimért. 

Hétvégére hazajöttem Hidasra, és ezeken felbuzdulva megkerestem a régi naplómat. Elolvastam - hát, izgalmasabb volt, mint egy regény! :) Elhatároztam, hogy ezt is folytatni fogom. Csak meg kell keresnem azt a barna tűfilcet, amivel írtam bele - vagy venni még egyet. :) 

Miközben olvastam a régi naplómat, végiggondoltam, hogy korábban mennyit jelentett számomra a naplóírás. Végig tudtam gondolni a dolgaimat nyugodtan, összegezni, leszűrni tanulságokat, kipanaszkodni magam, elhatározásokat tenni, kiírni ami fáj vagy aminek örülök. Úgy érzem, most pont erre volt szükségem. Valahogy megcsappantak körülöttem a barátok, úgy érzem, bizonyos embereket elvesztettem, akik pedig fontosak voltak. De a napló olyan, mint egy barát. Csak ő mindig kiegyensúlyozott és mindig megnyílik nekem. :D

Ti írtok naplót?

Számvetés

Hiába próbáltam titkolni, kedves facebook-ismerőseim közhírré tették, hogy beleléptem a harmadik X-be. Ha már így alakult, úgy döntöttem, végiggondolom az életemet. Harminc évesen, ha egy nőnek még nincs férje és nincs gyereke, a távolabbi rokonok kezdenek lemondani róla, hogy lagzit vagy bababemutatót üljenek vele kapcsolatban. Ha nincs "rendes" munkája, akkor meg az a vád érheti, hogy örökké az iskolapadot fogja koptatni, vagy otthon lógatja a lábát.

Hajszálnyira csúsztam le csak mindkét eshetőségről. Ugyan férjem még nincs, de barátom van, tehát egy halvány esély van rá, hogy nem őrült macskás nőként írom be magam a történelembe. Másfelől éppen a héten kezdtem életem első "rendes" munkahelyén. Bár nem szakmámban és csak félállásban, de munka. (És szeretni fogom!) Ezzel a társadalom elvárásait hellyel-közzel kipipáltam. De mit mond el egy emberről ez a két dolog?

Azt hiszem, mindig is zenész akartam lenni. Karvezető, énekes, zenetanár, zenetörténész. Nagyjából sikerült is, ám attól, hogy ezek a bűvös szavak szerepelnek a diplomáimon (az énekes épp nem), még nem vagyok beljebb az életben... Mi is a cél? Jó munkát találni? Talán naiv dolog, de engem sosem ez motivált. Hanem CSINÁLNI. Énekelni, vezényelni, tanítani, zenével foglalkozni. Csak akkoriban még nem tudtam, hogy elég zavaró tud lenni, ha az embernek nincs pénze. Ha eddig eljut valaki, három választása van: 

1. köti az ebet a karóhoz, csinálja, amit szeret, és ekkor vagy valaki felkarolja, vagy valami csoda folytán befut, vagy éhen hal

2. feladja az álmait és megpróbál pénzt keresni, ezáltal hamar belefásul az életbe és irigykedni fog azokra, akik élik az álmaikat

3. keresi az egyensúlyt, dolgozik valamit, hogy legyen pénze, és közben igyekszik időt szakítani arra, amit szeret.

Be kell valljam, gyáva vagyok, a harmadikat választottam. Annyira még nem súlyos a helyzet, hogy minden álmomról lemondjak, és igazán szívem szerint az első opciót választanám... De gondolnom kell a körülöttem élőkre is. Nem élősködhetek senkin, muszáj talpon maradnom.

Amiért a leghálásabb vagyok az elmúlt harminc évben, a körülöttem lévő emberek. Családtagok, barátok, kórustagok, tanítványok, ismerősök. Bár az ember okozza a Földön a legnagyobb galibákat, mégis felbecsülhetetlen értéket képvisel. Képes együttműködésre és arra, hogy örömet szerezzen a másiknak. Képes mély beszélgetésekre, tud érzelmeket kommunikálni. Vigyáznunk kell egymásra, mert szörnyen rossz, ha valaki elmegy.

Nem merem azt latolgatni, az életem hány százalékát éltem már le, inkább előre nézek és próbálom minél jobban csinálni. Tökéletesen úgysem lehet. :)

Ne hidd el, amit mondanak rólad!

Hétvégén voltam egy fiatal felnőtteknek szóló konferencián. Remek előadásokat hallottam, és ennek egy morzsáját, kicsit továbbgondolva szeretném megosztani Veletek.

A civilizált világ a trendektől hangos. Míg 25-30 éve és még régebben azt mondták meg az embereknek, hogy mit csináljanak, ma az harsog a médiából, hogy ha nem veszed meg ezt vagy azt, akkor nem vagy normális, nem leszel elég szép, elég fitt, elég karcsú, fájni fog a fejed, lemaradsz valamiről. Emiatt állandó kényszerben vagyunk. Nem a szocializmust akarom védeni (nincsenek konkrét emlékeim és rossz vagyok töriből), de úgy gondolom, kevésbé veszélyes dolog, ha megmondják az embereknek, mit csináljanak. Vannak keretei az életnek, mégha igazságtalanok és túlságosan szűkre szabottak is. De legalább kiszámítható. Ma elvileg mindent szabad, ezért az emberek egymást kötözik meg. Ha az egyik barátomnak hatalmas új TV-je van, akkor úgy érzem, le vagyok maradva, és nekem is szereznem kell, ha lehet, még nagyobbat. Mert, ha nem, akkor milyen béna vagyok. És, ha megveszed, attól nem fog megváltozni az életed.

A Te értékedet nem a vagyontárgyaid határozzák meg. Nem a pénzed, és nem is az, hogy mennyire vagy trendi. Neked alapjáraton felbecsülhetetlen értéked van. Akkor is, ha nincs diplomád, esetleg érettségid sem. Akkor is, ha nincs stílusod vagy rossz a helyesírásod. Akkor is, ha nincs pénzed a legmenőbb dolgokra. Mert Te királylány vagy királyfi vagy. Hidd el nekem! :)

Az ősökkel kirándulni menő! :)

Mára csak egy rövidet, mert rengeteg a dolgom... :)

Ez nem teljesen friss sztori, néhány hete történt. Otthon voltam és kitavaszodott, ennek örömére Anyuval és Mamával elindultunk szombat délután csavarogni egyet. 

Kis gondolkodás után a szálkai tó felé vettük az irányt, ahol sétáltunk egyet, beszélgettünk, gyönyörködtünk a naplementében és az ébredő természetben. 

Akárhány éves is vagyok, szuper élmény az "ősökkel" közös programokat csinálni! :)

Ott légy, ahol vagy!

Egyetértesz velem abban, hogy nincs bosszantóbb, ha valaki a társaságodban mást se csinál, csak belebújik a telefonjába? Engem egy dolog bosszant még jobban: ha én csinálom ugyanezt és képtelen vagyok abbahagyni.

Az okostelefon nagyszerű találmány, a wifi szintén, de sajnos egyik sem pótolja az "offline" életünket. Lehet valami szinte olyan, mint a valóság, de attól nem az. Ráadásul szinte mindig az történik, hogy amit a telefonunkból "kapunk", silányabb, mint amit elszalasztunk miatta. Mi van, ha lemaradsz az épp aktuális Pesten hallottam sztoriról, vagy a Dívány legfrissebb cikkéről, esetleg késve jut el hozzád a 9gag mai poénja? Esetleg azért cserébe, hogy dumcsizhass a barátaiddal, játssz a kutyáddal, türelmesen végighallgasd a nagymamádat, élvezd a napsütést és a virágzó fákat...

Ha azt veszed észre, hogy nem tudsz kimászni a telefonod mögül, lehet, hogy azért van, mert olyan problémával állsz szembe, amire nem tudod a megoldást, így megpróbálod elterelni a gondolataidat. Pedig a probléma nem oldódik meg magától... csak Magától! ;)

És én azt tapasztaltam, hogy nincs az a probléma, ami ne lenne húsz méterrel kisebb, ha megbeszéled az anyukáddal! :)

Mi tesz boldoggá ma?

Jó reggelt, kedves Olvasóim! :)

Mostanában gyakran azon kapom magam, hogy várok egy bizonyos esemény bekövetkeztére, mert "majd akkor lesz jó", ha az megtörténik. Aztán eltelik az a nap, átélem az eseményt, vagy épp csak elsuhan a fejem fölött, és tulajdonképpen nem változik tőle semmi. De hogy is változna, hiszen én én maradok ugyanazokkal a nyűgökkel, mint azelőtt. Rájöttem, hogy ez helytelen gondolkodásmód, és oda vezet, hogy mindennel elégedetlen leszek, semmilyen esemény nem lesz képes felébreszteni bennem az öröm érzését. Nem véletlen írtam így. Szerintem az öröm képessége bennünk van, de nagyon is szerepünk van benne, hogy milyen impulzusokra jön elő! 

Lehet, hogy néhány léptékkel lejjebb kellene tenni az örömküszöböt. Miért csak egy nagy szakmai elismerésnek lehet örülni, és egy dolgos napnak miért nem? Az utóbbi az előbbihez vezető út.

Hogy ne ragadjak meg az elmélet szintjén leírom, hogy engem most éppen mi tesz boldoggá:

- van egy csodálatos Kedvesem, akire ha csak gondolok, jó lesz a kedvem

- bármikor bármi történjen is, vannak olyanok, akikre mindig számíthatok

- nagyszerű tanítványaim vannak, akikkel élmény foglalkozni

- jól haladok a kutatásommal és vannak olyan kedves emberek, akik segítenek

- tegnap olyan napot zártam, amiben volt sok munka és egy kis kikapcsolódás is

- ma csodás nap van, és mielőtt belevágok a munkába, van időm kényelmesen megreggelizni és írni Nektek! :)

Doktori kutatás újratöltve

Mikor tavaly nyáron kiderült, hogy én bizony nem leszek (mostanában) brémai muzsikus, tudtam, hogy új célokat kell találnom az életben. Szeptemberben úgy döntöttem, életre hívom ezt a blogot, hogy az írás segítsen az útkeresésben, és dokumentálja a mindennapjaimat. De valahogy túl kicsi és túl homályos célokat sikerült kitűznöm. Azt, hogy boldoguljak, hogy megéljek, hogy azért megmaradjon az éneklés... Semmi konkrét.

Amit fő célul tűzhettem volna ki, mindvégig az orrom előtt volt, de annyi gátlást és önbizalomproblémát szedtem össze a doktori iskola alatt, hogy még nem volt lelkierőm éppen ezt kitűzni. Pár hete viszont úgy döntöttem, ismét belevágok. Most nincs a nyomás, nem érzem azt, mintha valaki mindig a sarkamban lenne, hogy kellő pillanatban csóválja a fejét, hogy mennyire nem haladok. Semmi gond, múlt elfelejtve, a jelen pedig az, hogy amint felállok a székből a poszt megírása után, szaladok a könyvtárba örömmel, mosolyogva, hogy kézbe vehessem Farkas Ferenc műveit. 

A folyamatot az indította el, hogy mostanában válik kutathatóvá egy jelentős forrásanyag, amiből dolgozni fogok. Persze a munkának nekiállhattam volna korábban, de valahogy mindig halogattam, nem volt erőm hozzá. Viszont valahol nem volt ok nélkül, hogy ennyit kellett várnom, hiszen az eltelt időben olyan bennem lévő erőforrások kerültek felszínre, amikre most nagy szükségem van. Például egy munka kapcsán megtanultam gátlások nélkül e-mailben kéréseket megfogalmazni idegen embereknek. Lehet, hogy nem tűnik nagy dolognak, de kellett, hogy ebben rutint szerezzek. Azt is meg kellett tanulnom, hogy ha egy út nem vezet tovább, akkor sürgősen kell keresni egy másikat. Hátha a kettő mégis találkozik egyszer. És az, hogy zsákutcába futottam, nem jelenti azt, hogy minden út zsákutca. Azt viszont jelenti, hogy már eggyel kevesebb zsákutca van, amibe bele fogok szaladni. És talán a legfontosabb: óvatosan az elméletek gyártásával! Minden lehetséges információt össze kell gyűjteni, mielőtt egy nagy igazságot (vagy annak hitt dolgot) kijelentenék. Ugyanis ha egy általam gyártott elmélet mentén haladok, önkéntelenül is annak igazolását keresem, ami eltorzítja a valóságot és eltereli a figyelmemet az egyéb részletekben megbújó fontos dolgokról.

Na, mennem is kell! Szép napot Nektek! :)

Hogy ne laposodjon el a párkapcsolat I.

Mint a legtöbben, én is szeretném, ha az életemben a jelenbeli jó dolgok később is megmaradnának. Viszont az egyáltalán nem magától értődő, hogy ezek a jó dolgok - legyen akár barátság, párkapcsolat, vagyon, egészség - megőrizhetőek úgy, hogy semmit nem teszünk értük. Sok dolog megy tönkre csupán azért, mert nem törődtek vele. Erre a legjobb példa talán az autó. Ha csak használjuk, használjuk, az első hiányunk az üzemanyag lesz, ami egyszer csak kifogy belőle. De előbb-utóbb elkopnak bizonyos alkatrészei, amiket jobb megcsináltatni, mielőtt nagyobb baj lenne.

Na, ilyen a párkapcsolat is. Tudom, közületek többen nálam nagyobb tapasztalattal rendelkeztek, de azt hiszem, ez egy olyan téma, amiben minden ötlet hasznos lehet. Lássuk, mik azok a dolgok, amiket mi teszünk azért, hogy ne laposodjon el a kapcsolat:

1. A közös programlehetőségek száma végtelen. Egyrészt mindig ki lehet találni valami újat, másrészt visszatérni olyanhoz, ami korábban bevált. Nekünk a kedvenc közös hobbink a társasjátékozás, amit ketten vagy kisebb társaságban is szeretünk művelni. Most kérlek, ne a Monopoly-ra gondolj! Klassz játék, de azóta tengernyi másik született, amivel remekül lehet szórakozni. Hamarosan írok erről részletesebben!

2. Néha nem árt átismételi, mik is a másik szeretetnyelvei, és egy kicsit rágyúrni. :) Egy-egy jól eltalált dicséret, apró ajándék vagy egy kiadós, zavartalan beszélgetés mosolyt csal a kedves arcára és megerősíti a kapcsolatot.

3. Apropó beszélgetés. Akár ez a szeretetnyelvetek, akár nem, ez szükséges. Talán már írtam valahol a mi hétfő esti kávézásainkról (ami valójában bármelyik napon lehet és teát is ihatunk). Ilyenkor leülünk és a hét során felmerült témákat, kérdéseket, problémákat sorra vesszük és átbeszéljük. Én ekkor nagyon igényelem az osztatlan figyelmet. Egy jól sikerült beszélgetés után napokig vidám és kiegyensúlyozott vagyok.

A témát folytatom, de addig is kérlek, írjátok le a saját tippjeiteket, akár itt, akár a facebookon! :)

Krumplit ültetni menő! :)

Mi ez a tevékenység?

- zsírt éget
- erősíti a bicepszet és a tricepszet
- javítja az állóképességet
- nyújtja a comb és a vádli izmait
- javítja az egyensúlyérzéket
- egészséges barnulást eredményez
- ráadásul otthon fog teremni a chips és a sültkrumpli fő összetevője

Szokatlan ez a cím, meg, hogy egyáltalán mit keres ez a téma a blogban. Azt mondjuk menőnek, ami népszerű, amit sokan csinálnak. De nekem meggyőződésem, hogy a világot mi formáljuk, tehát amire mi azt mondjuk, menő, az előbb vagy utóbb lehet, hogy mások számára is az lesz. Arról nem is beszélve, hogy sok ember van akár Magyarországon is, aki ahelyett, hogy okoskodó blogokat olvasna vagy írna naphosszat a neten ;), kint van a kertben és termel valamit. Csak őket nem látjuk, mert nincs facebookjuk vagy ott nem írnak ki ilyesmit.

Lényeg a lényeg, hétvégén otthon voltam, és a vasárnap a fahordás és a krumpliültetés jegyében telt. Tök durva, hogy egész gyerekkoromban utáltam mindkét tevékenységet, most viszont az egész heti ülőmunka után jól esett valami fizikai aktivitást végezni, ami ráadásul hasznos. És azért van egy feelingje, mikor a krumpli betakarásakor az apukáddal versenyeztek, ki halad gyorsabban, és pacsiztok a sor közepén! ;)

Blog újratöltve! :)

Kedves méltatlanul elhanyagolt Olvasóim!

Több hónapos hallgatás után úgy döntöttem, visszatérek. Akkor azért hagytam abba a blogolást, mert úgy éreztem, kiüresedtem, nem volt inspiráció, nem volt mit mondani, nem éreztem hitelesnek magam. De azóta az élet annyi írnivalót produkált, hogy ezért érdemes folytatnom. Ezek részben örömteli, részben nagyon is szomorú dolgok. Az elmúlt négy hónapban sok minden történt velem. Elköltöztem, egyre többet dolgozom, nekiálltam újra a doktori kutatásnak, egyévesek lettünk a Szerelmemmel, "gémer" lettem, kaptam egy állásajánlatot, amit el is fogadtam, megtudtam, hogy nagynéni leszek, és elvesztettem a Nagypapámat, az egyik legfontosabb személyt az életemben. Ezekről a dolgokról és sok minden másról külön-külön írni fogok a következőkben. Nem lesz könnyű, de írok majd a gyász és a fájdalom feldolgozásáról. De lesznek vidámabb témák is, hisz továbbra is keresem az élet szépségeit és a boldogulás útjait.

Bár nagyon sok az ötletem, ha van olyan téma, amiről szeretnétek, hogy írjak, szóljatok kommentben itt vagy a facebookon.