Számvetés

Hiába próbáltam titkolni, kedves facebook-ismerőseim közhírré tették, hogy beleléptem a harmadik X-be. Ha már így alakult, úgy döntöttem, végiggondolom az életemet. Harminc évesen, ha egy nőnek még nincs férje és nincs gyereke, a távolabbi rokonok kezdenek lemondani róla, hogy lagzit vagy bababemutatót üljenek vele kapcsolatban. Ha nincs "rendes" munkája, akkor meg az a vád érheti, hogy örökké az iskolapadot fogja koptatni, vagy otthon lógatja a lábát.

Hajszálnyira csúsztam le csak mindkét eshetőségről. Ugyan férjem még nincs, de barátom van, tehát egy halvány esély van rá, hogy nem őrült macskás nőként írom be magam a történelembe. Másfelől éppen a héten kezdtem életem első "rendes" munkahelyén. Bár nem szakmámban és csak félállásban, de munka. (És szeretni fogom!) Ezzel a társadalom elvárásait hellyel-közzel kipipáltam. De mit mond el egy emberről ez a két dolog?

Azt hiszem, mindig is zenész akartam lenni. Karvezető, énekes, zenetanár, zenetörténész. Nagyjából sikerült is, ám attól, hogy ezek a bűvös szavak szerepelnek a diplomáimon (az énekes épp nem), még nem vagyok beljebb az életben... Mi is a cél? Jó munkát találni? Talán naiv dolog, de engem sosem ez motivált. Hanem CSINÁLNI. Énekelni, vezényelni, tanítani, zenével foglalkozni. Csak akkoriban még nem tudtam, hogy elég zavaró tud lenni, ha az embernek nincs pénze. Ha eddig eljut valaki, három választása van: 

1. köti az ebet a karóhoz, csinálja, amit szeret, és ekkor vagy valaki felkarolja, vagy valami csoda folytán befut, vagy éhen hal

2. feladja az álmait és megpróbál pénzt keresni, ezáltal hamar belefásul az életbe és irigykedni fog azokra, akik élik az álmaikat

3. keresi az egyensúlyt, dolgozik valamit, hogy legyen pénze, és közben igyekszik időt szakítani arra, amit szeret.

Be kell valljam, gyáva vagyok, a harmadikat választottam. Annyira még nem súlyos a helyzet, hogy minden álmomról lemondjak, és igazán szívem szerint az első opciót választanám... De gondolnom kell a körülöttem élőkre is. Nem élősködhetek senkin, muszáj talpon maradnom.

Amiért a leghálásabb vagyok az elmúlt harminc évben, a körülöttem lévő emberek. Családtagok, barátok, kórustagok, tanítványok, ismerősök. Bár az ember okozza a Földön a legnagyobb galibákat, mégis felbecsülhetetlen értéket képvisel. Képes együttműködésre és arra, hogy örömet szerezzen a másiknak. Képes mély beszélgetésekre, tud érzelmeket kommunikálni. Vigyáznunk kell egymásra, mert szörnyen rossz, ha valaki elmegy.

Nem merem azt latolgatni, az életem hány százalékát éltem már le, inkább előre nézek és próbálom minél jobban csinálni. Tökéletesen úgysem lehet. :)